H. P. Lovecraft: Nyarlathotep |
h.p.lovecraft |
Nyarlathotep... a kúszó rettenet... én vagyok az utolsó... a figyelő üresség... feszültség szörnyű volt. A politikai és
társadalmi megrázkódtatás mellé félelmetes fizikai veszély furcsa
és mindent elborító érzete társult, egy messze ható veszély, mely
mindenre kiterjedt, egy olyan veszély, amit az éjszaka
legborzalmasabb rémképeiben lehetett csak elképzelni. Emlékszem,
hogy körülöttem az emberek sápadt és aggódó arccal járkáltak, és
olyan figyelmeztetéseket és jövendöléseket suttogtak; amiket senki
sem mert tudatosan megismételni vagy beismerni, hogy valóban
hallotta. Hatalmas bűn érzete telepedett az egész vidékre, és a
csillagok közötti űrből fagyos áramlatok söpörtek végig, amitől az
emberek sötét és elhagyatott helyeken dideregtek. Démoni változás
ment végbe az egymást követő évszakokban - az őszi hőség
félelmetesen hosszú ideig tartott, és mindenki érezte, hogy a világ
és talán az univerzum is kiesett az ismert istenek, vagy ismeretlen
erők irányításából. meglátták, önkéntelenül térdre
borultak. üzeneteket hallott. vásárolt, és azokat még furcsább berendezésekké alakította át. Sokat beszélt a tudományokról - az elektromosságról és pszichológiáról -, és olyan bemutatókkal ámította a közönségét, hogy az mindig szótlanul távozott, és a hírnevét ez növesztette mérhetetlen nagyságúvá. Az emberek borzongva tanácsolták egymásnak, hogy nézzék meg Nyarlathotepet. És ahová Nyarlathotep ment, a nyugalom eltűnt, mivel a hajnali órákban a levegőt rémálmok sikolyai szaggatták. A megfontoltabb emberek már szinte azt kívánták, hogy megtagadhassák a hajnali órákban való alvást, mert akkor a városi üvöltések kevésbé borzalmasan zavarnák a halvány, szánakozó Holdat, amint a hidak alatt sikló zöld vizeket és a fakó égbe szökő öreg templomtornyokat megvilágítja. városába. Az egyik barátom mesélt róla és nagy hatást keltő varázslatos látomásairól, és én türelmetlenül égtem a vágytól, hogy felfedezzem a legrejtettebb titkait. A barátom azt mondta, hogy azok borzalma és hatásossága még az én lázas képzeletemet is felülmúlják, és amik megjelennek a sötét szobában Nyarlathotep képernyőn, olyan jövendölések, amiket csak Nyarlathotep merészel megjósolni, és szikráinak sercegésében olyan dolgokat láthatnak az emberek, amiket azelőtt még soha. És hallottam, amit külföldön suttogtak, hogy aki
ismerte Nyarlathotepet, olyan dolgokat láthatott, amiket más
nem. megnézzem Nyarlathotepet; egy fullasztó éjszakán, amikor végeláthatatlan lépcsősoron felhágva bementem a fojtogató szobába. Az árnyékos képernyőn csuklyás alakokat láttam düledező romok között, és sárga, gonosz arcokat kifelé bámulni a leomlott műemlékek mögül. És láttam, ahogyan a világ a feketeséggel küzd, a végtelen űrből érkező pusztító hullámok ellen, kavarogva, tajtékozva, küszködve, forogva a tompa, hűsítő Nap körül. Ezután a szikrák bámulatosan játszottak a nézők feje fölött, és végigfutott a hideg a hátamon, ahogyan hihetetlenül groteszk hatású árnyak jöttek elő, és a fejekre telepedtek. És amikor én, aki hidegvérűbb és tudományosabb beállítottságú voltam a többieknél, remegő hangon tiltakoztam, hogy ez csak "szemfényvesztés" és "statikus elektromosság", Nyarlathotep kivezetett minket, le a szédítő lépcsőkön; ki a nyirkos, forró, elhagyatott éjféli utcákra. Hangosan kiabáltam, hogy nem félek, hogy engem sosem lehet megijeszteni, és hogy megkönnyebbüljenek, a többiek is velem együtt kiabáltak. Esküdöztünk egymásnak, hogy a város pontosan ugyanaz mint volt, és élő, és amikor az elektromos fények kezdtek kialudni, újra és újra szitkozódtunk a Társaság
miatt, és nevettünk a furcsa arcokon, amiket vágtunk. nőtt a helyükre, és csak egy alig kivehető rozsdás fémsín jelezte a villamosvonal pályájának futását. És láttunk
egy elhagyott, ablaktalan, lerobbant, majdnem az oldalára borult
villamoskocsit. visszhangját hagyta maga után. Egy másikat egy gazos föld alatti bejáratnál vesztettünk szem elől, amint őrült nevetéssel ordított. Az én oszlopomat elnyelte a nyílt táj, és akkor már olyan hideget éreztem, mintha az évszak is megváltozott volna, mivel amikor a sötét pusztaságba lopóztunk, körülöttünk a gonosz havon a pokoli Hold fényét láttuk. Nyomot nem hagyó, leírhatatlan hó volt, ami csak egy irányba lett söpörve, ahol egy szakadék feküdt, feketén ragyogó falakkal. Az oszlop elég elcsigázottnak tűnt, ahogyan álmosan cammogott a szakadék felé. Hátul maradtam, mert ijesztő volt a fekete hasadék a zöld fényű hóban, és nyugtalanító jajgatásokat véltem hallani,
ahogyan eltűntek társaim, de kevés erőm volt tovább időzni. Mintha
hívtak volna azok, akik eltűntek, remegve és félve ingadoztam a
titáni hófúvások és az elképzelhetetlen láthatatlan forgataga
között. kísérteties dolgok szellemeinek halvány képe, megszenteletlen templomok félig látható oszlopai, melyek névtelen sziklákon nyugszanak az űrben, és felérnek a fény és sötétség szféráin túli szédítő ürességig. És az univerzumnak ezt az undorító temetőjét áthatották valamiféle dobok tompa, őrjítő, elképzelhetetlen, sötét és az Időt nem ismerő kamrákból jövő dörrenései, és istenkáromló fuvolák monoton vinnyogása; a gyűlöletes dübörgésre és sípolásra táncoltak lassan, esetlenül és nevetséges módon a hatalmas, sötét, mindenható istenek - a világtalan, néma, tudatnélküli vízköpők, akiknek a lelke Nyarlathotep. |